6 hónap elteltével csak sokkal szarabbul vagyok. Egy szánalmas, idegesítő és haszontalan lányként élem napjaimat. Én vagyok érte a hibás, ugyanis nem törődöm semmivel, csak azzal, hogy napról napra kevesebb legyen a súlyom, hogy kevesebbet nyomjak azon az átkozott mérlegen és ezért bármire hajlandó vagyok. Akárhányszor csak ráállok, a lábaim remegnek, mintha kocsonyából lennének. Mindig is velem volt a baj. Soha nem érdekelt a divat, amiért anyám úgy rajong. Sokkal jobban ragaszkodtam a focihoz és a kosárlabdához, de apám úgy gondolja ezek fiúknak való sportok. Nevetséges. Mért is ne játszhatna egy lány focit, vagy kosárlabdát? Az agyam eldobom. Sosem fogom megérteni. Anyám kedvence a családban a nővérem, Leila. Pont olyan lány, amilyenről sok szülő csak álmodozhat; kitűnő tanuló, aki nem felesel vissza a szüleinek, magabiztos, talpraesett, és az a tipikus jókislány, aki valójában nagyon cserfes tud lenni. Apám kedvence pedig a 10 éves kisöcsém, George. És itt vagyok én. Én vagyok a középső gyerek, a 16 éves flúgos kamasz. Én kinek vagyok a kedvence? Senkinek. Életemben egyszer elkövettem egy hibát és emiatt mindenki hátat fordított nekem. Az emberek, akik egykor a barátaimnak neveztem, vagy a családomnak ahelyett, hogy segítettek volna nekem, csak kinevetnek és lekurváztak. Pedig én csak menthetetlenül szerelmes voltam. Bár visszagondolva, nem mondanám magamra azt, hogy szerelmes voltam. Csupán csak kalandra vágytam. "Vicces, nem de? Egy 16 éves lány vágyik kalandra? Mi lesz vele idősebb korában?" "Rossz kurva vagy, fogd fel." "Haszontalan, mocskos disznó vagy."- mondták a többiek, és nevettek rajtam. Mai napig így megy ez... Mondanám, hogy: "már hozzászoktam." De hazudnék. A szívemben érzett fájdalom egyre mélyebb és mélyebb a csúnya szavak miatt, amiket csak úgy dobálnak a fejemhez az iskolatársaim. Meg fogok fulladni a saját érzéseimben. Gyűlölöm. Ha az ember kimutatja, hogy mit gondol, mit érez, sebezhetővé válik. Rajtam viszont már nem sok érintetlen, tiszta felület van, amibe egy újabb kést szúrhatnának. A poharam már csordultig van. és nem tudom, meddig leszek képes bírni ezt. A pszichológusom azt tanította, hogy tegyem le a poharamat és minden könnyebb lesz. Csak azt nem mondta, hogy az az üveg a kezemhez van ragasztva. Összegezve, nem kellek sehova. Teljesen nélkülözhető vagyok. Soha nem hiányzok senkinek. Soha senki nem mondja, hogy: milyen jó, hogy látlak. Soha senki nem ölel meg. Soha senki nem kérdezi, hogy biztosan jól vagyok-e. Soha senki nem kérdezi meg, hogy őszinte e a mosolyom, vagy csak egy aljas álarc. Szomorú, hogy senki sem ismer és törődik velem annyira, hogy tudja, mikor mit érzek. De az még szomorúbb, hogy ez kurvára nem érdekel senkit. Mindenki csak elmegy mellettem, mintha ott sem lennék. Társaságban úgy beszélnek rólam, mintha a Föld túloldalán lennék, nem pedig két méterre mellettük. Egyszerűen csak levegőnek néznek. Sajnos ez csak a jobbik eset. Van amikor nekem jönnek, beszólnak, elhordnak mindenfélének. Fáj, de túlélem. Kiépítettem egy külön kis világot a magam számára, ahová idegeneknek nincs helyük. Az a hely, az én földi Mennyországom, ahová bújhatok. Azon a helyen sok érzés létezik, de a kedvencem: a gyűlölet. A mérhetetlen gyűlölet, amit önmagam iránt érzek. Mennyországomnak megvannak a saját kis zárt falai, melyek minden percről percre egyre csak magasabbak lesznek, ezzel egyre jobban el tudom lökni magamtól az embereket, így a saját életem ura lehetek. Nem kell a tökéletes családomhoz alkalmazkodni. Soha nem voltam olyan lány, aki mások ízlései szerint él. Bármit teszek az én felelősségem alatt áll, és én bátran vállalom érte a következményeket.
6 hónap elteltével még mindig azt kérdezem magamtól, hogy miért nem lehetek olyan szép, mint a többi lány? Miért nem lehetek én egy fiúnak a szeretett barátnője? Miért nem lehetek a családban én a kedvenc lány? Miért nem lehetek elég vékony? Miért nem lehetek más? Miért nem tudok változni? MIÉRT? Éjjel nappal a miért szócskára keresem a válaszokat. Mindössze csak öt darab apró betűcske, nekem mégis a világot jelenti. Miért az a nevem, hogy Abigail? Miért zöld színűek a szemeim? Miért nem lehetnek kékek? Miért barna színű a hajam? Miért nem lehet szőke? Miért nem hófehérek a fogaim? Miért nem sima az arcbőröm? Miért nincs vékony derekam? Miért ilyen széles a csípőm? Miért ilyen nagyok a melleim? Miért ilyen nagy a fenekem? Miért ilyen vastagok a combjaim? Miért érnek össze? Miért ilyen kicsi a lábfejem? Miért állnak ilyen hülyén a lábujjaim? Miért kell olyannak lennem, amilyen most vagyok?
6 hónap elteltével nem értem, hogy ezelőtt miért nem ismertem be saját magamnak hibáimat. Egyszerűen csak nem vagyok képes arra, hogy felfogjam, hogyan tudtam szeretni önmagam, hogyan tudtam minden egyes nap mosolyogva a tükörbe nézni. Mára már a régi énem gondolata és emléke is keserű ízt hagy a számban. El kap a hányinger, ha az jut eszembe, hogy milyen voltam.
6 hónap elteltével úgy érzem, jó irányban haladok, hogy "új én"t teremtsek. Már nem nevetek, nem kuncogok, még csak nem is mosolygok. Észrevehetően kevesebbet beszélek, így nem megyek mások idegeire. Kevesebbet eszem, amitől vékonyabb leszek, talán így nem tudnak nekem jönni a folyosón, mert elférnek mellettem. Nem foglalom majd feleslegesen a helyüket. Többet alszok, hiszen akkor nem zavarom a többieket a jelenlétemmel. De olyan is van, hogy csak bezárkózom a szobámba és elfoglalom magam. Néha könyvet olvasok, vagy esetleg megnézek egy-egy filmet. Több időmet viszont az veszi el, hogy edzek. Minden nap futok a futópadon, felülések, guggolások százait csinálom. Tény, hogy sokszor nehéz, ugyanis nem mindig van erőm arra, hogy a feladatomra összpontosítsak, ami miatt sokszor bűntudatom támad, amit azzal győzök le, hogy futok még fél órát.
6 hónap elteltével csak a keserű érzések maradtak nekem, mint például a fájdalom, a szeretet, a harag, a szeretet, a félelem, a szeretet, a bűntudat, a szeretet, a gyűlölet és a szeretet.
6 hónap elteltével megtanultam szeretni a fájdalmat. Szeretem, amikor a pengék a bőrömbe vésődve kiengedik a bennem lévő vér. 6 hónap elteltével megtanultam, hogy haragudjak magamra, amikor többet eszek a kelleténél. 6 hónap elteltével megtanultam, hogy félelem jó dolog. 6 hónap elteltével megtanultam, hogy azért érzek bűntudatot a létezésem miatt, mert tudom, hogy mások terhére vagyok.
6 hónap elteltével megtanultam, hogy szeretnem kell gyűlölni magam...
